Iismertető:

A katana klasszikus japán kard, a szamurájok fő szálfegyvere, köznapi nevén a„szamurájkard”. A katanát többnyire békében hordták, csatába a nagyobb és nehezebb tacsit (tachi) vitték. Élével felfelé hordták, közvetlenül az övbe tűzve, a kirántás gyorsabbá tétele miatt. A jellegzetesen hajlított ívnek az az oka, hogy az egyenes kardok eltörtek, amikor igazán kemény és ellenálló felületbe ütköztek (sisak,páncél, másik kard), illetve az ívelt pengét könnyebb kihúzni a hüvelyből. Az igazán minőségi kardokat csak a legjobb kardmesterek készítették, hosszú hónapok kitartó munkájával, számtalan rituáléval övezve. A kard készítésének tudománya apáról fiúra, mesterről tanítványra szállt. A régi mesterek kovácsolási titkait csak a 20. századvégén sikerült megfejteni, hála a modern anyagvizsgálati módszereknek.

A kardkészítő (tosó, tosho) egy-egy kiváló munkája előtt és alatt is böjtölt, nem hált a feleségével, sőt, nő be sem tehette a lábát a műhelyébe. Amíg nem készült el a kard, addig csak az udvaron lévő tiszta vízben tisztálkodott a kovács, még télen is. A penge és a markolat egy anyagból készült, sokszori átlapolással, hajtogatással és folyamatos kalapálással. Kiindulási anyagként rozsdás vastömböt használtak, ami gyakran olyan öreg volt, hogy még az előző mester ásta el a földbe, hogy ott rozsdásodjon. Kovácsolás közben a kiindulási anyagmennyiség alig egyharmadára csökkent az acél tömege, mire kard lett belőle, a többit (főként szennyeződést) kikalapálta belőle a kovács. A japán kard alapvetően kétrétegű. A kemény külső réteg (kavanage, kawagane) felel a keménységért és a vágóélért, míg a belső réteg (singane, shingane) a tartásért és a rugalmasságért. Amikor már készen volt az egész penge, akkor alakította ki a penge edzésvonalát (hamon), amelynek számos neve van, az edzésvonal alakjától függően. Ezt a penge élének és többi részének különböző sebességű hűtésével érte el, így ugyanis különböző anyagszerkezet alakult ki, amelyeknek a színe és egyéb tulajdonságai is különböznek a többitől. Ha kovácsolás közben kiderült egy pengéről, hogy hibás, akkor legjobb esetben is csak évek múlva vette elő azt a kardkészítő, hogy összetörje és újból felhasználja. A csata után maradt törött kardok egy részét soha többé nem is használták fel, hanem elásták valahová, hogy ne bukkanjon rá senki.

A kard különböző részeit (penge, tok, markolat, markolatvédő) különböző mesterek készítették. A szamuráj rangját legszembetűnőbben a tok (szaja, saya) és a markolatvédő (cuba, tsuba) jelezte. A cuba mérete, vastagsága és mintázata végtelen variációban létezett. Markolatvédőt mind a kardkészítők (tosó, tosho), mind a fegyverkészítők (kacsuszi, kachusi) gyártottak a 17. századig, ezután az aranyműveseké lett a fő szerep. Ez főként az egyre kifinomultabb és bonyolultabb díszítéseknek volt köszönhető. A cuba egyre inkább ékszerre kezdett hasonlítani, amit különleges ötvözetekből készítettek és vontak be. Kedvelt mintázat volt a természet, a szimbolikus ábrák, a vallás, a legendák és a mesebeli lények. A természeti ábrázolások főként állatokat jelenítettek meg egyedül vagy a környezetükben, nyugalomban vagy mozgásban, leggyakrabban tigrist, majmot, lovat, kígyót, darvat, sast vagy pontyot, de gyakran előfordult elefánt, szarvas és teknős is. Az ábrákon látható állatok és növények gyakran álltak szimbolikus kapcsolatban növényekkel, elemekkel vagy mindkettővel. Például a szarvas és a juharfa az őszt szimbolizálja, míg a daru és fenyőfa együtt a hosszú életet, csakúgy mint a daru és a teknős. A mitikus ábrázolások között a leggyakoribbak természetesen a sárkány és a főnix voltak.

A kard élezése és polírozása mind a mai napig művészetnek és megbecsült szakmának számít, ami nagy szakértelmet és ügyességet kíván. Az elkészült kardokat próbáknak vetették alá, amely általában emberéletekbe került. Többnyire bűnözőket végeztek ki, de nem volt ritka, hogy a szamuráj az első vele szembe jövő parasztot vagy idegent (értsd: nem japánt; gajdzsin, gaijin) vágta le vele. (A juji-kiri, vagyis keresztvágás nevű technika egyik értelmezése a szó szerinti keresztvágás, vízszintesen és függőlegesen, míg a másik a kard próbája az útkereszteződésben, ami szintén keresztet formáz.) Egy jó pengének tíz embert kellett tudni egymás után lefejezni élcsorbulás nélkül, vagy egyszerre három embert derékban kettévágnia. Ezekért a kardokért sok pénzt kértek a kovácsok, úgyhogy előfordult, hogy a kard utoljára a kovács fejét választotta el a nyakától, mert az ára ellenére nem állta ki a próbát. Természetesen ehhez vágótudomány is kellett. A mai kézi készítésű pengéket is csak hét danos vagy magasabb rangú kardforgató mesterek próbálhatják ki, természetesen már nem élő próbaanyagon, hanem áztatott és kötegelt gyékényen vagy rizsszalmán. Ezt hívják tamesigirinek (tameshigiri).

A markolatot (cuka, tsuka) később keményfával egészítették ki, majd vászonnal, a módosabbak cápa- vagy rájabőrrel vonták be a jobb, biztosabb fogás érdekében. A tokot (szaja, saya) és a markolatvédőt (cuba, tsuba) általában külön arra szakosodott mester készítette. A penge hossza általában 2 saku (shaku) volt. (1 saku kb. 31 cm) A katanát ritkán hordták magában, szinte elválaszthatatlan kiegészítője volt avakizasi (wakizashi). A katana és vakizasi párosát daisónak (daisho) hívják, ami magyarul „nagykicsi”, utalva a nagy és a kicsi pengére.

A szamuráj a kardjától önszántából soha nem szabadult meg, és legfőképpen nem adta el, mert a lelke egy részét képezte. (A szamuráj kor vége felé ez az eszme is eltűnt, sok elszegényedett szamuráj adta el vagy adta zálogba a kardját.) Soha nem ért ujjal a pengéhez, főleg nem egy másik szamurájéhoz, mert egyrészt ez súlyos sértés, másrészt mert rozsdásodni kezdett tőle, és az ujjlenyomat nem szép dísz a csillogó pengén. Aki puszta kézzel hozzáért egy pengéhez, azt a kard gazdája rögtön lefejezte vagy felkoncolta, akárcsak akkor, ha az átlépett a kard felett. Mind a mai napig alapvető illedelmesség hogy nem lehelünk a pengére, nem fogjuk meg és nem lépünk át fölötte. A szamuráj mindig gondoskodott a kardjáról, tisztán tartotta, ápolta, hogy a benne lakó lélek szeressen benne lakni, ne hagyja el azt. A kacudzsinken (katsujinken, élő penge) kifejezés jól szemlélteti a szamurájnak a kardjához való viszonyát.

Oldal: ismertető
Üdvözöllek a honlapomon - © 2008 - 2026 - katanaakinaikard.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat